Köszönet a Lancashire & Yorkshire Vasúttársaságnak! A Newton Heathi székhelyű cég vasutasai 1878-ban futballcsapatot alapítottak. Nem bíbelődtek a névválasztással: Newton Heath (LYR) néven indultak el a halhatatlanság felé vezető úton. Ez utóbbiról persze fogalmuk sem volt, honnan is tudhatták volna, hogy 120 év múlva a világ leggazdagabb és legeredményesebb alakulataként létezik majd a klub. A fenti kitételből kiderült: ezen alakulatból nőtt ki a Manchester United! Az 1885-ben profivá alakult együttes már másodszor próbálkozott meg a liga tagjai közé jutni. Sikertelenül... A gárda – amelynek akkoriban rengeteg walesi tagja volt, 1888-ban például a klub játékosai közül hatan is a pályára léptek a Skócia elleni válogatottban - még csak az Alliance Ligában szerepelt. Ez utóbbi lett 1892-ben en bloc az új második liga, immár a Football League keretein belül. Így lett ott tag a nevéből LYR rövidítést elvesztő klub is. A Newton Heath 1892 őszén már az élvonalban startolt, s lett utolsó. Ám legfontosabb mérkőzéseit már akkor is több mint háromezer néző előtt játszotta! A kiesést követő tíz éven át a második ligában vegetált az együttes. Még a színváltás (arany-zöldről fehér-fekete) sem hozta meg a szerencséjét. A klub pénzügyi helyzete is egyre reménytelenebbé vált, ezért egy négynapos ünnepség keretén belül gyűjtésbe kezdtek az egyesület tagjai. Ezer fontra lett volna szükség, melyből futotta volna pályára és az adósságok kiegyenlítésére... A csapatkapitány, Harry Stafford bernáthegyijének a nyakába kötötték a perselyt. A kutya annyira megtetszett a helyi sörgyárosnak, John Daveisnek, hogy azonnal megvette. De nem csak az ebet, hanem magát a klubot is, miután háromezer fontot invesztált az újjászülető egyesületbe. Az új klub a Manchester United nevet s a később legendássá lett piros és fehér színeket kapta. Davies azonnal új játékosokat vásárolt, akik közül a legértékesebb vétel a kapus, John Sutcliff megszerzése volt. A nevezett úr éppen eltiltását töltötte, profivád miatt. A Manchester United lassan élni kezdte az angol futballklubok mindennapjait, s egyre szebb napokról álmodott. Különösen azután, hogy az első évtizedek Matt Busbyja, Ernest Mangall a színre lépett. Fejébe vette, hogy sztárklubot csinál az Unitedből! Az érdeklődés mindenesetre bizonyosnak tűnt. A Bristol City elleni második ligás meccset 40000 néző látta 1903-ban. A csapat 1906-ban visszatért az elitbe, s ezzel kezdetét vette a Busby-éra előtti legsikeresebb periódus. E korszakban már – az utókor számára legendává nemesült – sztárok játszottak a csapatban, mint Billy Meredith, aki 25 éven keresztül szerepelt a walesi válogatottban, vagy Harold Halse, aki hat év alatt három különböző klubban is FA-kupa-döntőt játszhatott. Meredith 1906-ban érkezett a helyi rivális Citytől a MU-hoz, akkori világrekordot jelentő 500 fontért. Érdekes, hogy a kor egyik legjobb játékosa egy bundabotrányt követően váltott klubot... Fura szerzet volt, annyi szent. Feljegyezték róla, hogy szinte mindig fogpiszkáló lógott ki a szájából, úgy is futballozott, sőt állítólag úgy is aludt. Meredith vezérletével a United 1908-ban és 1911-ben bajnoki címet, 1909-ben FA-kupa-győzelmet szerzett. Különösen az FA-kupa elhódításának emlékét tartják azóta is nagy becsben a klubnál. A Manchester United 1909. április 24-én a Bristol City ellen játszotta a története első szövetségi kupadöntőjét. Kis túlzással csak az eredmény miatt lehetnek büszkék az utódok a sikerre, hiszen maga a mérkőzés minden idők egyik legdurvább fináléjaként vonult be a történelemkönyvekbe. Mit szépítsük, össze-vissza rugdosták egymást a játékosok. Ugyanakkor azt sem árt felidézni, hogy a londoni Crystal Palace pályáján több, mint hetvenezer néző látta a finálét. A meccs egyetlen gólját Alex „Sandy” Turnbull lőtte a 22. percben, Harold Halse lécről lepattanó labdáját értékesítve. A sérült Turnbull egyébként csak az utolsó pillanatban, Charlia Roberts rábeszélésére vállalta a játékot. A csapatkapitány addig győzködte a csatárt, hogy ő lövi a győztes gólt, míg az elhitte. S úgy lett! (Turnbullnek rövid élet jutott e világban: 1917, május 3-án, az első világháború egy franciaországi csatájában a Manchester Regiment katonájaként hősi halált halt.) Nemcsak a középcsatár kínlódott térdsérüléssel, a balhátvéd Hayes is hősiesen küzdött. Ő például törött bordával játszotta végig a mérkőzés nagyrészét. De a mezőny legjobbja Billy Meredith volt! Tőle indult szinte minden akció, jobbnál jobb labdákat küldött középre. Miközben bohócot csinált Cottle-ból, a City balhátvédéből. Meredithnek egyébként óriási tekintélye volt a csapatban: egykori klubtársai, Bannister, Burgess vagy Turnbull éppen az ő kedvéért léptek át – feketepénz fizetése miatt kitört botrányt követő eltiltásuk lejárta után - a Manchester Unitedbe. A walesi varázslót egyébként nemcsak klubtársak, de az egész angol futballtársadalom respektálta: Meredith volt az egyik úttörője a Player’s Union, vagyis a játékos-szakszervezt megalapításának, s egyik élharcosa lett annak, hogy a futballisták ne egyezzenek bele abba, hogy heti négy fontban maximálják a fizetésüket. Érdekes, hogy a szövetség (FA) nem nagyon lelkesedett a játékosok megmozdulásaiért, Charlei Roberts – az első Man United játékos, aki átvehette a bajnoknak járó trófeát, majd az FA kupáját -, a szakszervezet elnöke például mindössze háromszor játszott a válogatottban. A rossz nyelvek szerint azért, mert túl hevesen vitatkozott kollégái igazáért a hatalommal szemben. A játékosokon kívül még egy úriembernek volt felbecsülhetetlen érdeme a sikerekben: a klub titkárának, Ernest Mangnallnak. Szerepköre hasonlatos volt a későbbi menedzserékhez, de nem viselte ezt a titulust. Mangnall ifjú korában maga is futballozott, a Lancashire County gárdájának kapuját védve. Ám ettől még nem emelkedett nagy hírnévre. Később menedzserként dolgozott, 1903-ban a Burnleyt elhagyva került a Manchester Unitedhez. Roberts, Dick Duckworth és a kapus, Harry Moger megszerzésével fokozatosan erősítette a gárdát, amely 1904-ben és 1905-ben éppen hogy lemaradt a feljutásról a második vonalban. 1906-ban aztán – második helyen végezve a Division Two-ban – sikerült a terve: feljutott a MU az elitbe. Ám tudta, hogy ha az élvonalban is a legjobbak között akar szerepelni, akkor még további erősítésekre van szükség. Kapóra jött neki, hogy a kor egyik legerősebb csapatának számító Manchester City hét játékosát is eltiltották feketepénzek elfogadása miatt. Mangnall akcióba lépett, s addig győzködte Billy Meredithet, míg az igent mondott az átigazolásra. Ráadásul hozta magával Sandy Turnbullt, Herbert Burgesst és Jimmy Bannistert is. Köréjük építette Mangnall a klub első aranycsapatát, amelyhez fogható nem is volt egészen a Busby éráig. Maga John H. Davies is elégedetten szemlélte csapata virulását, a sikerek hatására minden korábbinál nagyobb beruházás mellett döntött. Hatvanezer fontot invesztált a csapatba, felépíttetve az Old Traffordot. Ám nem csak az angolokat nyűgözte le a csapat játéka. Az olasz Vittorio Pozzo, a földkerekség egyetlen kétszeres világbajnok szövetségi kapitánya – akkoriban egyszerű, kispénzű egyetemista volt a századforduló első évtizedét záró Angliában. Saját bevallása szerint nemcsak, hogy gyakorta csodálta a Meredith vezette Unitedet, hanem annak taktikai repertoárjából, technikai variációiból is átemelt saját, hajdani világverő csapatának készletébe! Mangnall 1912-ben a Manchester City kedvéért elhagyta a városi vetélytársat, felmérve az első aranycsapat túljutott zenitjén. Igaza lett. A Manchester United 1913-ban még egyszer nekidurálta magát, a 4. helyen végzett az első ligában, de a második világháború kitöréséig többnyire az élvonal és a második liga között ingázott, s az elitben a 9. helynél előrébb egyszer sem végzett. Persze más korszak volt még az akkori futball, mások voltak – minden tekintetben – a léptékek. Például a játékosok vételi árát tekintve is. A különböző átigazolási díjakat például bizonyos Hughie McLenahan megszerzésére áldozta a Manchester United. Az 1927-ben a Stockport Countytól szerződtetett hátvédért pedig három csomag jégkrémet fizetett! Rentábilis befektetésnek bizonyult, hiszen ezt követően kilenc évig szolgálta a klubot. Azért inkább kellemetlen emlékek maradtak meg ebből a korszakból: 1915-ben négy futballistát – négy Liverpool játékossal együtt – eltiltottak bundázás miatt, majd sorra jöttek a kudarcok: 1922-ben, 1931-ben, 1937-ben is kiesett a csapat az elitből, bár mindig visszakapaszkodott. A mélypontot az 1933/34-es szezon jelentette, amelyben a Man United közel került ahhoz, hogy a harmadik vonalba essen. Ha május 5-én nem győzi le idegenben a Millwallt, még egy osztályt zuhant volna. Tulajdonképpen reménytelen helyzetből kapaszkodott vissza a gárda: a bajnokságban az utolsó öt mérkőzését veretlenül végigjátszva maradt csak bent a gárda, éppen a Millwallt a mélybe taszítva. Nem túlzás, sorsfordító volt e találkozó, mert azt túlélve a United elindult felfelé az emelkedőm. A következő idényben már az ötödik helyen végeztek, és 1936-ban pedig vissza is jutottak az élvonalba. Túl nagy volt az ugrás, a következőben megint kiestek, de már csak egy szezonra. Még a világháború előtti utolsó ligabajnokságra visszakerültek a Division One-ba. Érdekes s talán tanulságos, hogy a század első évtizedének végén elért sikerekhez képest a kifejezetten kiábrándító bő két és fél évtizedben nem változott sűrűn a "főnök" személye. Ernest Mangnall távozása után J. J. Bentley lett a klub főtitkára, majd 1914-ben John R. Robson lépett a parancsnoki hídra. Ő volt az első, aki a menedzser titulust használta – egyébként Matt Busby színrelépéséig ő volt a legtöbb ideig a vezető. 1921 októberében betegsége miatt adta át a helyét John Chapmannek, ám a klubtól nem szakadt el, utóda segítője lett. Chapman – nem fűzi rokoni kapcsolat kortársához, az Arsenallal játékos-forradalmasító Herbert Chapmanhez, csak névrokona – öt évig maradt a poszton, vele dombokat és mélységeket megjárt a csapat. 1922-ben, működése első évében kiesett a MU a második vonalba, ám 1925-ben visszajutott, s a következő évben az FA-kupa elődöntőjéig menetelt játékosaival. 1926 októberében a klub levelet kapott a szövetségtől, melyben az FA közölte, meg nem nevezett, tisztázatlan ügyek miatt felfüggeszti Chapmant működésében. Nem volt mit tenni... Fél évig Clarence Hilditch játékos-menedzserként dirigálta a csapatot. Egyébként meglehetősen ritkán állította be magát a csapatba. Ám a klub végleges megoldást keresett, ezért Herbert Bamlettnek kínált szerződést. Bamlett korábban sikeres játékvezető volt – 1914-ben, 32 évesen dirigálhatta a kupadöntőt, ezzel bekerülve a rekordok könyvébe -, majd közepesen sikeres menedzseri karriert tudhatott magáénak. Az Unitednél sem szárnyalt túl magasan a csillaga, 1931-ben váltották le, miután egyetlen szezon alatt 115 gólt kapva kiesett a csapat az élvonalból. Walter Crickmer követte a sorban – mindössze egyetlen idény erejéig. Nem menedzserként – e posztot akkoriban nem töltötték be -, hanem klubtitkárként. Az 1958-ban, müncheni katasztrófában elhunyt Crickmer az elsőszámú tehetségkutatóval, Louis Roccával dirigálta a csapatot az 1931/32-es idényben, majd átadta a feladatot a skót Scott Duncannek. A Dumbarton, a Rangers FC, a Newcastle – majd az első világháború alatt egyetlen mérkőzésen a Manchester United – játékosa 1932 augusztusa és 1937 novembere között dirigálta a csapatot. A menesztése előtti tavaszon felvitte a gárdát az élvonalba, de ott már nem tudott jó eredményeket produkálni. Walter Crickmer lett újra a felelős a csapat irányításáért. A bajnoki eredmények feledhetőek, az 1926 óta a klubot szolgáló, széles látókörű futballtudor hosszú távlatokban gondolkodott. Ő kezdeményezte és dolgozta ki 1938-ban a klubnál az ifjúsági játékosokkal való foglalkozás rendszerét, amelyre alapozva Matt Busby a második világháború után Anglia legjobb klubjai közé emelte a Manchester Unitedet.