1945-1958 A második világháború utáni korszakot joggal nevezhetjük Busby-érának! Sir Matt Busby – akkoriban persze még csak Matt Busby, egy skót bányász egyszeres válogatottságig jutott fiúsarja – tulajdonképpen két városban élte le húszas éveit. Manchesterben és Liverpoolban. Az Alpine Villa, majd a Denny Hibernian belső csatára 1928 februárjában, három hónappal 19. születésnapja előtt írta alá első profi szerződését a Cityhez. A már akkor is égszínkék mezt viselő klub soraiban, 1933-ban és 1934-ben élte meg pályafutása csúcspontját: előbb a veszteseknek, egy évvel később már a győzteseknek járó érmet vehette át a Wembleyben az FA-kupa döntője után. 1934-ben beválogatták a skót nemzeti együttesbe is. 1936-ban nyolcezer fontért szerződött a Liverpoolba, a vörösöknél már többnyire jobbfedezet volt. "Ökonomikus" – emlékeztek rá kortársai. A háború kitöréséig 118 meccsen három gólt szerzett a Liverpool gárdájában, majd a nagy világégés alatt – hasonlóan a legtöbb kitűnő futballistatársakhoz – a legkülönbözőbb együttesekben játszott úgynevezett háborús kölcsönjátékosként, wartime questként. Megfordult a Chelseaben, a Middlesbroughban, a Readingben, a Brentfordban, a Bournemouth & Boscombe Athleticban és a Hiberniansban is. Egyetlen hivatalos mérkőzését megtoldva hét, úgy nevezett – nem hivatalos – háborús válogatott meccsen dirigálta csapatkapitányként a skót válogatottat. Fura időszak volt az, Busby például már 1945 februárjában a Manchester United szolgálatában állt, bár hivatalosan csak októberben nevezték ki. Akkor ő is lépett: bejelentette a visszavonulását az aktív futballtól. Busby égett a munkavágytól. A posztra lépve azonnal megkezdett egy igazi nagycsapat kialakítását. Attól a pillanattól kezdve csak a Manchester Unitednek élt. Pedig akkoriban nem volt könnyű egy életre beleszeretni egy klubba: közepes volt a játékosanyag, ráadásul német bombatámadások áldozatául esett az Old Traffordon lévő stadion. Menedzseri kinevezésekor még a hadsereg számvető őrmestere (company sergeant-major) volt, egyik ebbéli kötelezettségeként Olaszországba vitt játszani katonacsapatot. Ott találkozott az éppen Itáliában állomásozó Jim Murphyvel, a West Bromwich Albion válogatott jobbfedezetével, aki ellen többször is játszott hajdanán. Busby állást ajánlott Murphynek, aki igent mondott. 1946-ban, Angliába visszatérve azonnal a MU alkalmazottja lett. Matt Busby később így emlékezett a nála másfél évvel fiatalabb Murphy igenjére: "Első és talán legfontosabb igazolásom volt!" A kettős ligabajnokság újraindulására újjászervezte a Manchester United csapatát. Elsősorban a háború előtt is a klubban szereplő, a világháborúból visszatérő futballistákra számítottak. Stan Pearson, Charlie Mitten, Jack Rowley, Allenby Chilton és Johnny Carey köré építették a gárdát, de már a kezdet kezdetén kiemelték Walter Crickmer alapította Manchester United Junior Athletic Club legtehetségesebb növendékeit. Így került az első csapathoz John Aston, Johnny Moris és Joe Walton. Busby büszke volt játékosaira, arra, hogy a második helyen zárták az évet, de még fontosabbnak ítélte, hogy a kamaszokra épített tartalékcsapat megnyerte a középső ligát. Érezte, fényes jövő vár rájuk. Busby menedzseri pályafutásának első hat évében az United egyszer sem szorult a negyedik helynél hátrébb a bajnoki táblázaton – négyszer második, egyszer negyedik, majd 1952-ben bajnok lett, egyszer pedig megnyerte a kupát. Utóbbi lett a Man United első fontos sikere 1911-óta! Menedzserként már a sorozat előtt esélyesnek ítélte a könnyelműsködésre hajlamos gárdáját, mondván, meg tudják nyerni a szövetség kupáját, ha csupa élvonalbeli ellenféllel kell szembenézniük akkor is. Jóslata tökéletesen bevált, pedig már az első meccsük 13. másodpercében kiesésre álltak. Az Aston Villa szinte a kezdőrúgásból gólt szerzett. Ennek ellenére a szünetben már 5-1-re a United vezetett, s ha a csapat fel is engedte a Villát 5-4-re, végül 6-4-re nyert. Nem járt jobban a birminghamieknél a Liverpool (3-0), a Charlton (2-0), a Preston North End (4-1), s a Derby County (3-1) sem. A döntőben a kor egyik legjobb angol csapata, a Blackpool várta a Wembleyben közel százezer néző előtt a vörös ördögöket. A dátum sikert ígért az Unitednek: az elődök 39 évvel korábban ugyancsak április 24-én nyerték meg a kupát. Az a döntő a durváskodásról maradt emlékezetes, ez a Pazar játékról. Carey, Rowley és Pearson az egyik, Johnston, Mathews és Mortensen a másikon. Busby legényei 4-2-re nyerték meg a meccset, elsőrangú játékkal. A 70. percben még az ellenfél vezetett 2-1-re, ám a hajrában Rowley, Pearson és Anderson góljával megfordította az eredményt. Akkoriban már senki sem vitatta, hogy a Busby, Murphy kettős keze alatt a Manchester United Anglia egyik legjobb csapatává érett. Maga Busby is nagyon "kapós" lett, az 1945-ben heti 15 fontért leszerződő menedzsert 1949-ben heti 50 fontért csábította a Tottenham. Még nagyobb kísértést jelentett az olasz válogatott kispadja. Busby azonban a Manchester Unitednek szentelte az életét. Bántotta, hogy néhányan kiálltak mellőle a sorból (a kupagyőzelmet követő két évben Johnny Morris akkori brit csúcsot jelentő összegért szerződött a Derbyhez, majd Charlie Mitten hajózott el a kolumbiai kalózligába), de vigasztalta, hogy 1951-re okos politikáját követően a Manchester valamennyi adósságát letudta. Közben egyre több tehetséges srác bontogatta a szárnyait a három különböző korosztályos csapatot működtető MU Junior Athletic Clubban. Az időközben az Old Traffordra visszaköltözött gárda 1952-ben megszerezte a klub harmadik bajnoki címét. Ez még a "régiek" sikere volt. Ám Busby egyre inkább érezte, változtatni kellene, a háború éveinek sztárjai lassan kiöregednek. Azt azonban ő maga sem gondolta, hogy a következő októberben a bajnoki címet védő csapata a Manchester City társaságában a tabella legalján szerénykedik majd. Busby szívfájdalom nélkül, a jövő érdekében nagytakarítást végzett az öltözőben. Az ificsapatból kiöregedő vagy még korban éppen ahhoz tartozó sztárjelöltjeit átvezényelte a profikhoz. Whitefoot, Pegg, Lewis, Doherty és Jackie Blanchflower tulajdonképpen akkor került be a csapatba, mint ahogy azokban a napokba megvásárolt Tommy Taylor is. A Barnsley harmincezer fontot kért középcsatáráért – Busby azonban úgy érezte, hogy a fiatal játékost nyomasztaná a magas összeg. Megadta nagyságrendileg a kért összeget, de csak 29999 fontot volt hajlandó elfogadni! Holott Taylor minden pénzt megért, abban a szezonban hét gólt lőtt tizenegy ligameccsén. A következő két évben a negyedik, illetve az ötödik helyen végzett a csapat. Busbyt ez kevésbé érdekelte, minthogy folyamatosan építette be a tinédzsereket vagy a húszon éppen csak túliakat a gárdába. Akkoriban a Manchester United talán Európa legfiatalabb csapata volt. Az ötvenes évek közepén, pontosan 1952 és 1957 között ötször is megnyerte a szövetség ifjúsági kupáját, az FA Youth Cupot. Ezekben a csapatokban olyan később híres játékosok szerepeltek, mint Albert Scanlon, David Pegg, Billy Whelan, Mark Jones, Eddie Colman és Duncan Edwards. Na és persze Bobby Charton, aki 1954-ben, 1955-ben és 1956-ban is játszott a győztesek között. Már akkor is nagy hagyománya és jelentősége volt annak, hogy a klub által felkért tehetségkutatók szinte az egész Egyesült Királyság minden pontján keresték a tehetségeket, s a legjobbakat igyekeztek az Old Traffordra csábítani. A következő évtizedek legjobb játékosait is ilyen tehetségvadászok fedezték fel. Ennek a nagyszerű fiatal generációnak legjobb erői szerepeltek az 1956-os és az 1957-es bajnokcsapatban, az 1957-es Fa-kupa győztes csapatban. Európa egyik legjobb ifjúsági együtteséből, Európa egyik legjobb együttese lett. A Manchester United 1956-ban 11 pontos előnnyel nyerte meg a ligát, ekkora fölénnyel a 20. században egyetlen angol csapat sem tudott győzni. Ráadásul a leggyakoribb kezdő tizenegy átlagéletkora még a huszonkettőt sem érte el! Ez a diadal már a Busby-bébiké volt: mindössze két játékos, Roger Byren és Johnny Berry maradt hírmondónak a négy évvel korábbi győzők közül. A Manchester 1956 őszén első angol csapatként rajtolt a Bajnokcsapatok Európa-kupájában, s az első hazai mérkőzésén 10-0-ra verte a legalább 3 Európa klasszissal, Jurinoval, Nernabsszal, Hanonnal felálló belga Anderlechtet. A walesi Melvyn Griffith a kor egyik legprímább játékvezetője azt mondta, hogy "nem lehetne olyan brit csapatot találni, amelyik megállíthatná a Manchester Unitedet." A kontinensen sem nagyon akadt. Az első BEK-sorozatban a MU az elődöntőig menetelt, s ott esett ki a Real Madrid ellen. A hazai fronton meg balszerencséjére nem duplázott 1957-ben. Az Aston Villa elleni kupadöntő 6. percében a Wembley százezer nézője döbbenten figyelte, hogy bár Ray Wood kivédte Peter McParland labdáját, a birminghami védő dúvadként rontott a kapusra, hogy megszerezze a labdát, ami után ütköztek. A vétlen hálóőr járt rosszabbul, eltört az arccsontja, hordágyon vitték le a pályáról. Mivel akkor még nem lehetett cserélni, mezőnyjátékos, Jackie Blanchflower állt a helyére. Később, amikor valamelyest összeszedte magát, beállt statisztálni a jobbszélre, hogy legalább ne legyen létszámhátrányban a csapata. McParlandnek ezzel szemben kutya baja sem lett, sőt a 65. és a 71. percben szerzett találataival kétgólos előnyhöz juttatta a klubját. Tommy Taylor ugyan a 83. percben szépített, de a MU már nem tudott egyenlíteni. Pedig a manchesteriek mindent megpróbáltak: Roger Byrne, a csapatkapitány kinézett Busbyra, a Főnök meg bólintott. Wood visszatámolygott a kapuba, Blanchfflower meg elfoglalta a helyét a középfedezet posztján. Duncan Edwards lett ismét a balhalf, a házi gólkirály Frank Whelan előrement a középcsatár mellé. Busby egyetlen szóval sem kritizálta Frank Coultas bírót, csak megemlítette, hogy ilyen esetekre engedélyezni kéne a cseréket. Ilyen ember volt... 1956 és 1957 bajnokcsapata jól kezdte a következő bajnoki idényt is. Január végén egy hetest rúgtak a Boltonnak, majd a Highburyben – drámai csatában – 5-4-re nyertek az Arsenal ellen. Bobby Charlton később így emlékezett ez utóbbi mérkőzésre: "A tragédia előtti utolsó hazai meccsünket a Highburyben játszottuk az Arsenal ellen. Majdnem teltház, több mint hatvanezer néző előtt, remek mérkőzésen nyertünk 5-4-re. Magam is lőttem gólt, miként Violett is, de drámaivá e felsorolást az teszi, hogy szegény Tommy Taylor két, Duncan Edwards pedig egy góllal járult hozzá a sikerünkhöz.” Négy nappal később a Manchester United küldöttsége elrepült Belgrádba, a Crvena Zvezda elleni BEK-negyeddöntő visszavágójára. A sovány hazai mindössze 2-1-es győzelem nem ígért könnyű kirándulást...