Matt Busbynak újra kellett kezdenie a csapat építését. A müncheni tragédiát megelőző fél évtizedben - Tommy Taylort leszámítva - alig vásárolt nagy pénzért játékost, többnyire az ifikre alapozott. 1958 februárja azonban olyan pusztítást végzett, amelyet lehetetlen volt kizárólag belső erőkkel orvosolni. Busby és Murphy - szokásukhoz híven - egy véleményen voltak. Úgy látták, szükség van egy-két drága szerzeményre. Ugyanarra a játékosra voksoltak: Albert Quixellra, a Sheffield Wednesday csatárára. Arra a játékosra, aki a müncheni tragédia utáni első meccsen még csapatkapitány volt, a United ellen. Quixall 1958 szeptemberében brit rekordot jelentő 45.000 fontért költözött át az Old Traffordra. De eközben csak azon járt Busbyék agya, hol lehetne ismeretlen, tehetséges srácokat lelni. Tehetségkutatóik egész Angliát végigpásztázták, nem csoda, hogy kincsekre leltek. Ilyen volt Warren Bradley. Az apró termetű, sebes léptű szélső nem volt már kamaszkorban, 26 nyarat tudhatott már maga mögött. A Bishop Aukland csapatában játszott, addigra már nyert két FA-kupa-aranyérmet, s tagja volt az angol válogatottnak, ám mindhármat az amatőrök között, ugyanis tanító volt egy általános iskolában. Bradley 1958 novemberében csatlakozott a Manchester Unitedhez, s öt hónappal később már a profik között is bemutatkozott a válogatottban. Persze Busbyék nem hagyták figyelmen kívül a saját ifi csapataikat sem. Az elkövetkező két-három évben több, később híres angol futballban meghatározó játékos került ki a "zseniképzőből". Kettő nevét különösen érdemes megemlíteni: Nobby Stilesét és Johnny Gilesét. Nem azért tartoznak egy lapra, mert életben is jó barátok voltak, sőt később – miután Giles elvette Stiles húgát – sógorok is lettek. Giles 1940-ben Dublinban született, a MU 17 éves korában szerződtette a Home Farmtól. 1959-ben mutatkozott be az első csapatban, majd 1963-as - megnyert – kupadöntőn búcsúzott. Pályafutása legszebb fejezeteit aztán a Leeds Unitedben írta: kétszeres bajnok lett, összesen 5 FA-kupadöntőben játszott, kétszer nyert VVk-t, majd EVK-t (a mai UEFA kupa elődjei), összesen 19 éven át játszott az ír válogatottban. Johnny kirepült a fészekből, Nobby szinte végig maradt. Stiles nem volt különösebben technikás játékos – színezték helyette elegen a csapatban -, de a mára már megszokott és nélkülözhetetlen emberfogók prototípusát tisztelhettük személyében. A futball világbajnoka, mégis keveseknek ugrik be éppen az ő figurája a nagy Manchester Unitedre gondolva. Pedig nélkülözhetetlen volt a játéka. S ékes bizonyítéka annak, hogy Busby a tragédia után milyen tudatosan látott újra munkához, micsoda bölcsességgel rakosgatta össze a csapatot. Pedig tudta, ő is, lassú előrelépésekre számíthat. Az 1958/59-es idényben még második lett a csapata. Ez volt Bobby Charlton betörésének éve. A szőke belső csatár a tragédia szezonjában a válogatott tagja lett – nevezték, de nem játszott a svédországi vb-n -, de igazán ebben a szezonban emelkedett az igazán nagyok közé. Harmincnyolc bajnokiján lőtt 28 góljával főszerepet játszott, hogy a Man United a Wolverhampton mögött második helyen zárt a ligában. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen örömteli eseménye a klubnak az idényben, mert az FA-kupától a Norwich már az első meccsen búcsúztatta, míg a BEK-ben el sem indulhattak. Az UEFA ugyan – tiszteletből – meghívta a bajnokságban 1958 májusában csak 8. helyen végző manchesterieket a következő kiírásba, de az angol Football League és a Football Association megvétózta az indulást. Az Old Traffordon nem örültek neki... A következő szezonok ráadásul azt mutatták, a csapattól erőn felül teljesítés volt az 1959-es menetelés, a következő idényekben egyre lejjebb csúszott. 1960-ban és 1961-ben a hetedikként zártak, egyetlen örömöt az jelentette, hogy Dennis Viollet az előbbi idényben megdöntötte Jack Rowley házi gólcsúcsát, egyetlen idény alatt 32 gólt vágott, majd 1963-ben 15., 1963-ban pedig a 19. helyre zuhant. Ez utóbbi évadban még a kiesés réme is fenyegette... A szezon előtt érkezett 115 ezer fontért megvásárolt Dennis Law 23, David Herd 19 gólt szerzett, a többiek meg együtt 24-et. Még az volt a MU szerencséje, hogy az utolsó három fordulóban két riválisával is találkozott, így saját kezébe vehette a sorsát. Az utolsó négy fordulóban mindhárom, végül mögöttük végző csapattal játszottak. A Birmingham, Manchester City, Leyton trio elleni 50%-os teljesítmény is elég volt a "túléléshez"... Miközben a ligameccseken csak vergődő legénység főnixmadárrá lett az FA kupa mérkőzésein. A zsúfolt programban a MU tizenöt napon belül a Huddersfieldet, az Aston Villát és a Chelseat is elintézte az Old Traffordon, és már a negyeddöntőben tudhatta magát. Március végén – immár idegenben a harmadik ligás Coventry, majd április végén a második ligás Southampton sem jelentett akadályt. A döntőben a Leicester City volt az esélyes, de Law-al még Gordon Banks sem bírt. Rosszul indult a zord, télies időjárás miatt a szokásosnál három héttel később játszott finálé. Noel Cantwell kis híján a saját kapujába bólintotta a labdát az első percben. Ám ezt megúszva a Unitedet már nem lehetett feltartóztatni. Law lőtt egy gólt, aztán ugyancsak a skót David Herd kettőt, s ezekre csak eggyel tudott válaszolni a Leicester. Noel Cantwell a protokoll szerint átvette a kupát a királyi páholyban, majd a csapatával a gyepen ünnepelt. A többiek legnagyobb megdöbbenésére feldobta a serleget a levegőbe. Persze érthető volt az eufória: Cantwell az öt sötét év elmúltát ünnepelte. Busby is örömmámorban ünnepelt, csapata először nyert trófeát a tragédia óta. Két túlélő játékosa, Billy Foulkes és Bobby Charlton az 1957 és 1958-as vesztesnek járó medáliát 1963-ban aranyra cserélte. Ám az igazi hős a nagy sztár Denis Law volt. A csodálatos skót góljai tartották bent az első ligában a csapatot, az utolsó öt fordulóban öt gólt lőtt, és az ő góljával kerültek az FA-kupa döntőjébe is. Law remeklése meggyőzte Busbyt is arról, hogyha újra az élklubok között akarja tudni a Manchester Unitedet, akkor tovább kell járni a szezon előtt megkezdett utat. Így került az Old Traffordra a skót Pat Crerand még 1963 februárjában, majd John Connelly 1964 nyarán. Fura módon Busby mindkettőjükre ugyanazt az összeget fizette: 56000 fontot. Az ő beépítésükkel újra Anglia legjobb klubjainak egyike lett a MU. Csak azért nem lehet kijelenteni, hogy a legjobb volt, mert nagyon erős volt akkor a mezőny. A vetélytársak közül például a West Ham United sohasem tudta megnyerni a bajnoki címet, "csak" hazai és nemzetközi kupagyőztes lett, s három játékost adott a világbajnok gárdába... A Liverpool Bill Shankley keze alatt három év alatt (1964-1966) két bajnoki címet és egy FA kupát nyert, s játszott a KEK döntőben. De "alakult" Don Revie nagy Leedse, s erős volt az Everton és a Spurs is. Ám a legnagyobb egyéniségek a Manchester Unitedben játszottak. Denis Law, a csapat kulcsembere szerint az 1963-as kupagyőzelem ellenére 1964 januárjától számítható a csapat közel másfél évtizedes aranykorszaka. Legalábbis a telhetetlenek számára. Merthogy az előző másfél évben még kieséstől fenyegetett gárda második lett a Liverpool gárdája mögött a bajnokságban, és a Busby-érában hetedszer jutott be az FA-kupa elődöntőjébe. A müncheni tragédia után ezen a tavaszon játszotta a csapat az első nemzetközi mérkőzését. A KEK sorozatban a holland Willem II a legkisebb gondot sem jelentette, majd később a Tottenham ellen már izzadt a csapat. A White Harte Lane-en kétgólos hátrányba került a csapat, de ezt Charlton két és Herd egy góljával elbírta a MU. 4:3-as összesítéssel lépett túl az előző bajnokon, és nem bánta, hogy a Sporting CP lett a következő ellenfél. Különösen azért nem, mert Denis Law mesterhármasával, és Bobby Charlton egy góljával 4-1-re lelépte a "gyíkokat" az Old Traffordon a United. Ám Portugáliában zátonyra futott a hajó: a Sporting addigi európai történetének legmeglepőbb és legsúlyosabb vereségét mérte az angolokra. Bobby Charlton még a mai napig nem tudja megmagyarázni, hogy mi történt azon a napon a csapattal. A következő évadban Busby hármas célt tűzött ki maga elé: jól szerepelni az európai kupaporondon, és itthon lehetőleg megnyerni a bajnokságot és az FA-kupát. Elégedetten zárhatta az évet: nyolcéves szünet után bajnok lett a Manchester United. Nem volt könnyű szülés, a Leeds United már nagyon erős volt. Don Revie fehérjei védelmük tengelyében Bobby bátyjával, Jackievel a középpályás sorban az Old Traffordon nevelkedett Johnny Gilesszal újoncként indultak az első ligában. S a bajnokságban és a kupában is ezüstérmesek lettek. Don Revie menedzser mérhetetlenül csalódott volt az idény végén, a Wembleyben, az FA-kupa döntője után a liverpooli kollégája, Bill Shankey vígasztalta: "Fel a fejjel! Ez csalódás? Második vagy a kupában és a bajnokságban is. A menedzserek kilencven százaléka imádkozna efféle csalódásokért..." A Leedset megelőzte a híre az élvonalban. Durva, rugdosódó csapatnak tartották. Ám a yorkshire-iak azért bókot is érdemeltek. Kiverték 1-0-s összesített eredménnyel a Manchestert a kupából. Két héttel később a bajnokságban is egymásnak gyűrkőzött a két gárda. Leedsben az Elland Roadon is nyert az United, Johnny Connely góljával. A vörös ördögök sorozatban hét meccset nyertek meg, az utolsó előtti fordulóban az Arsenal elleni győzelem már a bajnokság megnyerését jelentette. Nem osztott és nem szorzott, de miután a zárónapon a Villa megverte az újdonsült bajnokot, hivatalosan csak jobb gólarány döntötte el a bajnoki cím sorsát. A Vásárvárosok Kupájában egészen az elődöntőig menetelt a csapat. Ott azonban méltó ellenfélre akadt: a fénykorát élő Ferencvárosra. A vörös ördögök minden idők egyik legkaotikusabb lebonyolítású tornáján a Djurgarden, az összesítésben 10-1-re kiütött, egy évvel későbbi KEK győztes Dortmund, az Everton majd a Strasbourg testén túljutva találkoztak a Fradival. Az angolok a legerősebb összeállításban játszottak, mégis csak 3-2-re nyertek. Ez kevés volt. A magyarok ugyanis 1-0-ra nyertek, majd a harmadik mérkőzésen a Népstadionban 2-1-re. A következő idényben csak a negyedik lett a gárda, illetve elődöntős volt az FA kupában, ahol azonban a boltoni elődöntőben kikapott a későbbi győztes Evertontól. A BEK szereplés felemás eredményeket szült. A finn Helsinki JK és a kelet-német ASK Vorwarts búcsúztatása után portugál ellenfél várt a csapatra a negyeddöntőben. Épp, mint 1964-ben a KEK-ben. Ráadásul most nem a Sporting, hanem a még erősebb, az előző öt évben négyszer is döntőző Benfica volt az ellenfél. Február 2-án Herd, Law és Foulkes góljával 3-2-re nyertek az Old Traffordon. Az emberek féltették a csapatot, ráadásul a Benfica ünneplésre is készült, a 75.000 ember Eusebio díszelőadásának remélte a mérkőzést. E meccs előtt vette ugyanis át a France football aranylabdáját. Fokozta a rossz előjeleket, hogy Crerand a labdával véletlenül összetörte a tükröt. A babonások rosszat sejtettek. Ám a United története egyik legjobb kilencven percével 5-1-re verte a Benficát Best vezérletével. A kétgólos Besten kívül gólt rúgott Charlton, Connelly és Crerand is. Az elődöntőben már nem ment ilyen jól a csapatnak, igaz, különös lelki terhet kellett viselnie. Aligha hihető, hogy a Partizan elleni belgrádi mérkőzés minden percében a nyolc évvel korábbi tragédia járjon Gregg, Busby, Charlton, Foulkes fejében. De a nyomás alól a többiek sem tudtak szabadulni. Kétgólos vereséget szenvedett a csapat, amit nem sikerült ledolgozni hazai pályán. Busby a végzetet emlegette, meg azt, hogy el vannak átkozva. 57 éves volt már, a visszavonulásra gondolt. Nem igazán hitt veterán játékosainak, akik kérték, hogy durálják neki magukat még egyszer. Aztán mégis belevágott még egyszer. Pedig bejárta az angol sajtót eredetileg Pat Crerandnak címzett mondása ("Mi már sosem fogjuk megnyerni az európai kupát"), ráadásul hosszú és kilátástalan tárgyalásokba kezdett Denis Law-val. A Király egyszerűen több pénzt akar. Busbyval nem lehetett kukoricázni, átadólistára tette csapatkapitányát, egyik legkedvesebb játékosát. Law a maradás mellett döntött, ezzel elindítva az Unitedet a csúcsra. December 16-a után már veretlen maradt a gárda a ligában, s egyetlen az FA-kupában a Norwichtól elszenvedett vereségtől eltekintve szinte verhetetlen volt hazai pályán. Ám idegenben sem vonult vissza sündisznóállásba a csapat: májusban a három világbajnokkal, Bobby Moore-al, Martin Petersszel és Geoff Hursttel felálló West Ham United elleni, 6-1-es diadallal biztosította be a győzelmet. A BBC rádióriportere így zárta a mérkőzést: "Ez volt az a játék, amelyet minden futballiskolában tanítani kellene. A Manchester United azért csodálatos, mert nemcsak, hogy megnyeri a mérkőzéseit, de szemre is tetszetős futballt játszik." A bajnoki diadal egyszersmind belépőt jelentett a BEK-be is. Busby csapata kellemetlen ellenfelek testén át vezető úton jutott az elődöntőbe. A máltai Hiberniansz után az FK Szarajevo következett. Megint a jugoszláv bajnok... Boszniában az angolok kibekkeltek egy döntetlent úgy, hogy a bosnyákok a 30. perctől tulajdonképpen 10 emberrel játszottak Prodanovics térdsérülése miatt. A visszavágón John Aston hamar vezetést szerzett, majd Best gólja közel hozta a továbbjutást. Igaz a bosnyákok a 88. percben szépítettek, de egyenlíteniük nem sikerült. A negyeddöntőben a Kalocsay Géza által dirigált Górnik Zabrze várt a manchesteriekre. Február utolsó előtti napján a lengyelek szinte kilencven percen át védekeztek, így a MU kétgólos előnyhöz jutott. A kor szinte valamennyi sztárját, Kostkát, Oslizlót, Szoltysikot, Lubanskit tömörítő Górnik azonban nem adta fel. A visszavágón a 72. percben vezetést szereztek, és nem álltak messze a második góltól sem. A gól után a több, mint hetvenezer lengyel szurkoló önkívületben hajtotta előre a kedvenceit. A MU azonban kibekkelte a nehéz perceket. Az elődöntőben a Real Madrid jutott ellenfélnek. Az Old Traffordon játszhatott a térdével kínlódó Denis Law is, mégis Best nyerte meg a meccset. Viszont az egygólos siker soványnak tűnt a visszavágóra. Főleg úgy, hogy Amancio, Pirri és Gento, valamint Kidd góljával félidőben már 3-1 volt a spanyoloknak. "Csak a csoda segíthet..." – mormogta inkább maga elé a második félidőre kijövet Busby. Nem mondott semmi különöset a játékosainak a taktikáról, csak a csapatkapitányát Charltont hívta magához, és ennyit mondott neki: "Támadjatok, ahogy csak bírtok. Most, vagy soha!" Bobby pontosan tudta mire gondol a Főnök, hiszen az ő fejében is ugyanaz járt... S a csapat beindult. A 73. percben Sadler bekotorta Foulkes labdáját, majd a 80. percben a müncheni katasztrófa egyik túlélője, Billy Foulkes szerzett gólt! A hátvéd kevesebbszer szerzett gólt, mint ahány szökőévet megért az Old Traffordon, de most a legjobbkor húzódott előre. A Manchester United először (angol csapatok közül pedig elsőként) bejutott a BEK döntőjébe. Némileg szerencséje volt, hogy a Wembleyben volt a döntő, így gyakorlatilag hazai pályán játszhattak... Az első félidő meglehetősen unalmas játékot hozott. A másodikban sem csillogtak a csapatok, de nagyon izgalmasan alakultak az események. Az 55. percben Dave Sadler és Tony Dunne összjátéka után előbbi beívelte a labdát balról Bobby Charlton pedig fejesgóllal vezetést szerzett. A gól megnyugtatta az angolokat, a végig agilis Aston által kialakított helyzetből Sadler eldönthette volna a meccset. Ám hibázott s ennek ára volt. Tíz perccel a rendes játékidő letelte előtt Graca egyenlített, majd a 90. percben Eusebio került helyzetbe. Matt Busbyt a szívinfarktus kerülgette, miközben a portugálok sztárja átgyötörte magát a védelmen. Az volt a MU szerencséje, hogy nagy gólt akart rúgni, és sistergős löketét Alex Stepney újheggyel a kapu fölé tolta. Nobby Stiles velősen mondta a különben általa őrzött Eusébióról a meccs után: "Az volt a szerencse, hogy szét akarta szakítani a hálót..." A hosszabbításban azonban már nem ismert kegyelmet a Manchester United. A 97. percben George Best kígyózott át a védelmen, hogy gólt lőjön... Egy perccel később a 19. születésnapját ünneplő Brian Kidd talált a kapuba, majd a 100. percben Bobby Charlton is gólt rúgott. A MU négy perc alatt kivégezte a Benficát. A hármas sípszó után Bobby Charlton a gyepen guggolva sírt, Billy Foulkes a kezébe temetve arcát próbált uralkodni érzelmein, az 59 éves Főnök pedig hangosan zokogva rohangált a gyepen játékosai nyakába csimpaszkodva. Élete álma teljesült. "Az a pillanat, amelyben Bobby átvette a serleget, meggyógyított. Évtizedes átok alól szabadultunk meg. Megmutattuk, hogy mégis Európa tetejére tudjuk vezetni a Manchester Unitedet. Ez volt az én igazságom napja" – mondta megindultan. Sokan sokféleképpen értékelték, mit jelent a Manchester United játékosainak, vezetőinek a siker. Kétségtelen, Busbynak és a többi túlélőnek a legtöbbet. A Főnök karizmatikus egyéniség volt, Denis Law például, azt mondta róla: "Senki olyat nem ismertem a futball világában, mint ő. Nem tudom megfejteni miért, de mindenki – köztük én is – úgy érezte, azt kell tennie, amit ő mond. Pedig nem volt durva, nem kiabált, nem parancsolt. Mi mégis követtük őt tűzön és vízen át." Eamon Dunphy, az edzői stáb tagja szerint: "Busby titka egyszerű volt. Emberszámba vette a játékosait. A legtöbbjüket fiaként szerette. Szikrázóan tehetséges futballistái voltak, akiket soha nem akart gúzsba kötni taktikai hókuszpókuszokkal." George Best úgy emlékszik, ők sohasem beszéltek hosszan a taktikáról. Csak kimentek a pályára, s önmagukat próbálták adni. Hiszen szemtelenül vagányok voltak, fékezhetetlenek, és nagyon tehetségesek. Ha nem is veszi komolyan az ember, hogy ne lett volna megtervezett rendje az United játékának, az kétségtelen hogy Busby alapozott előbb Law, majd Best zsenialitására. A BEK győzelem idején a már 22 éves Besty volt a kulcsfigura. Akkoriban még jól kezelte, hogy a Beatles tagjaihoz hasonló népszerűség övezi, hogy szőkébbnél szőkébb lányok visonganak a hollófekete hajú, égszínkékszemű bálványt látva. A BEK győzelem után gyorsan rájött, hogy számára most kezdődik a pályafutása. Az újévi lista alapján lovaggá ütött Sir Matt Busby a télen bejelentette visszavonulását, de miután csapata – túl sokat pihenve a babérokon – csak a 15-16. hely környékén állt a tabellán, várt még három hónapot, amíg elmúlt a kiesés veszélye. Közben a nemzetközi porondon is feladatok vártak a csapatra. Az Estudiantes elleni Világkupa-döntő kétszer is majdnem botrányba fulladt. Nobby Stilest az argentín lapok egyszerűen gyilkosnak titulálták a meccs előtt, a programfüzetben brutálisan és sportszerűtlenül bélyegezték. Ráadásul az argentínok ott rugdosták, ahol elérték. Nobby nem maradt adós: kiállították. De nem csak ő kapott, hanem Bobby Charlton lábát is össze kellett varrni egy belépő után. Az argentínok 1-0-s előnnyel érkeztek Angliába, és minden eszközzel az eredményt védték... 1-1 lett a vége ezzel ők nyerték a kupát. A Unitednek nem volt szerencséje, mint ahogy a Milan elleni BEK elődöntőben sem. De akkor már nem a siker, hanem Busby utódlása volt a legfontosabb kérdés az Old Traffordon. A bukik Don Revie-nek adták a legtöbb esélyt, de az ő stílusa nem tetszett Busbynak. A Főnök segítője Wilf McGuinness akkor még csak a 6/1-es esélyes volt, ám miután Dave Sexton nemet mondott, ő futott be. Tulajdonképpen logikus választás volt, hiszen az Old Trafford gyermeke volt. A kinevezésekor mindössze 32 éves edző az ötvenes évek ificsapatában tűnt fel, az évtized közepén három aranyérmet is nyert Duncan Edwardsékkal, Bobby Charltonékkal a korosztályos FA kupában. Ám alig 22 éves korában egy lábra történő csúszás szó szerint kettétörte karrierjét. Azonnal csatlakozott az edzői stábhoz, ahol folyamatosan előrelépegetve 1969. április 9-én a csúcsra ért. Aznap jelentette be hivatalosan is Matt Busby, hogy a szezon végén Wilf McGuinness veszi át tőle a csapat irányítását. McGuinness tulajdonképpen menedzseri munkát végzett, Busby felügyeletével. A Főnök főmenedzserként ugyanis a klubnál maradt, s döntött az alapkérdésekben, bár már utóda meccselt. A körülményekhez képest nem is rosszul, bár a bajnokságban csak nyolcadikak lettek, az FA kupában, és a ligakupában is elődöntőig meneteltek. Ez még elfogadható lett volna, azonban a következő évben a MU a kiesőzónába csúszott vissza, és elbúcsúzott a harmadikligás Aston Villa ellen a Ligakupából is. Egyre többet pletykáltak öltözői veszekedésekről, erőpróbákról. Ezeket Busby úgy ahogy elrendezte, de ő is rájött, Wilf McGuinness nem tud megbirkózni a feladattal. Tisztességes, becsületes, felkészült, megfelelő értékrenddel, de nem tudott nála alig fiatalabb sztárokat dirigálni. Az 1971-es fél idényre McGuinness visszakapta a tartalékcsapatot, Busby pedig átvette a nagyok irányítását. Érte még egyszer összekapta magát a társaság, s feljöttek a nyolcadik helyre. Akkor Busby immár végleg elköszönt az edzői munkától, s lázasan kereste, ki lehetne a valóban megfelelő utóda. Választása a Leicester City menedzserére, az ír Frank O’Farrellre esett.