Alex Ferguson 1986 őszén vette át a menedzseri posztot. Nem volt nagy meglepetés, hogy rá esett a választás, hiszen addigra már ismert és sikeres menedzsernek számított, Skóciában. Ugyanakkor Matt Busby maga is skót volt, miként Tommy Docherty. Az Old Traffordon nem volt szokatlan, hogy a határ északi feléről származó főnök dirigáljon. A csapat 1986 tavaszán kilátástalanul szerepelt, s pont olyan gyatrán kezdte az őszi szezont is. Tizenhárom mérkőzésen mindössze három győzelmet aratott a gárda, s csak a 19. helyen szerénykedett. Váltani kellett! Érezte ezt a manchesteri vezetőség is, s került amibe került, kirúgták Ron Atkinsont. Big Ron nem volt könnyű ember. Elődje, Tommy Docherty kollégához méltatlan örömtáncot lejtett, amikor megtudta a hírt, igaz, legalább nem titkolta, hogy utálja az erőszakos, sokszor durva modorú, ám a futballt a kisujjában tudó edzőt, s nagyon sokba került az eltávolítása. Az United kereken egy millió fontot fizetett Atkinsonnak és a vele távozó Mick Brownnak, a Fergusont elengedő Aberdeennek és az új menedzsernek. Az összegből egyébként 40% illette Fergiet. A skót tréner néhány hónapon belül visszautasította a Rangers, az Arsenal és a Tottenham ajánlatát, de a Manchester Unitednek nem tudott nemet mondani. Már első nyilatkozatában világossá tette, hogy: "Csak a bajnoki cím lebegjen a szemünk előtt, azért jöttem ide, hogy minden mérkőzésünket megnyerjük. A második, vagy harmadik hely nem érdekel!" Ám a futball nem a tündérmesék gyűjteménye. A történet nem úgy folytatódik, hogy Fergie átvette a csapatot, s egy csapásra minden probléma megoldódott az Old Traffordon, sőt!... Az 1986-87-es évad végére a csapat felkapaszkodott a 11. helyre. A borzasztó kezdés után nem is lehetett sokkal többre számítani, ugyanakkor Ferguson világossá tette, kilenc játékosra van szüksége ahhoz, hogy a következő idényben megnyerje a bajnoki címet. Meg is nyerte volna, ha a Liverpool nem szerepel csúcsformában. Az Anfiel Road büszkeségei mindössze két vereséget szenvedtek el, és a Manchester előtt kilenc az akkor harmadik Nottingham előtt pedig tizenhét ponttal voltak előrébb. A következő két idény megint borzasztó lett. 1989-ben a tizenegyedik, 1990-ben pedig a tizenharmadik helyen végzett a csapat. Holott a vezérkar folyamatosan pumpálta a pénzt a csapatba, új játékosok megvásárlásával erősítették a keretet. Ferguson három teljes manchesteri évében 12 millió fontot költött játékosokra. Gary Pallister például 2.3 millió fontjába került a Unitednek, ami akkor brit csúcsot jelentett. De mélyen bele kellett nyúlni a zsebbe Paul Ince, Danny Wallace és Niel Webb megszerzéséért is. Nem kell szépíteni a tényeket: Ferguson a csapat építésének kellős közepén, a pocsék eredmények miatt a kirúgás szélére került. November 18. és február 10. között egyetlen bajnoki mérkőzését sem tudta megnyerni. Tizenegy találkozón maradt nyeretlen. Csak az mentette meg, hogy ha nehezen is, de megismételt mérkőzésen megnyerte az FA-kupát, a Ferguson éra első serlegét. Tulajdonképpen szerencséje volt a klubnak a kupában. Igaz, hogy egy mérkőzését sem játszhatta hazai pályán a csapat a sorsolás személye miatt, de a vetélytársak (Nottingham, Hereford, Newcastle, Sheffield nited, Oldham Athletic majd a fináléban a Crystal Palace) nem tartoztak a közvetlen élvonalhoz. A hatból három másodikligás volt. A Crystal Palace abban az évben éppen az élvonalban szerepelt – a bajnokságban kettővel a MU mögött zárt. Nem adta könnyen a bőrét a Wembleyben. Bár a manchesteriek névsora (Leighton – Ince, Pallister, Bruce, Martin – Webb, Robson, Phelan, McClair – Hughes, Wallace - beállt később Robins és Blackmoore is) erősebbnek tűnt, a londoniaknál akadt néhány menő, mint Nigel Martin vagy Ian Wright. Utóbbi csak csereként állt be, de két góljával sokat tett a csapatért. Mint ahogy sokat tett a túloldalon gólt szerző Bryan Robson és a duplázó Mark Hughes is. A 120 perces szombati csatát követhette a csütörtöki ismétlés. Akkor is nyolcvanezer néző előtt. Az első felvonás hat gólja után most csak egy esett. Ezt az előrehúzódó balhátvéd, Lee Martin vágta a majdnem névrokon, Nigel Martyn kapujának rövid felső sarkába. A gól három szempontból is jelentőséggel bírt: a Manchester United ötéves szünet után újra nyert egy trófeát, a klub hetedik győzelmével beállította az angol csúcsot, s nem utolsósorban miután az UEFA feloldotta az eltiltást, a Heysel dráma után visszatérhetett a nemzetközi porondra. A következő idény fényes pontját a KEK-szereplés jelentette a csapat számára. Természetesen több volt ez egy szimpla nemzetközi kupaindulásnál: a Manchester United Anglia visszatérését szimbolizálta. Az 1985-ös brüsszeli tragédia után az UEFA kizárta az összes angol csapatot az európai kupákból. A FIFA az eltiltást kiterjesztette a barátságos mérkőzésekre is, ezt azonban már a következő évben visszavonta. Az UEFA kitartóbb volt: az 1986/87-es idényben (a végrehajtó bizottság 8-3-as szavazása alapján) meghosszabbította a szilenciumot. Végül 1990. április 18-án a Liverpool eltiltását fenntartva engedélyezte a visszatérést, de még csak akkor is azzal a feltétellel, hogy az angol szurkolók nem okoznak botrányt az olaszországi világbajnokságon. Maradjunk annyiban: nem okoztak nagyot. Következésképpen az Aston villa elindulhatott az UEFA kupában, míg a Manchester a KEK-ben. A Villa nem volt szerencsés, mert a Banik Ostrava után a fénykorát élő Interrel találkoztak. A három német válogatottal felálló olasz gárda ugyan kétgólos hátrányba került, de hazai pályán 3-0-ra nyertek. A Manchester Unitednek könnyebb sorsolás jutott. Megint eljött Magyarországra. 1985 márciusában a Videoton elleni 11-es párbajjal zárta a kizárás előtti kupaszereplését, s a Pécsi MSC ellen kezdte meg, 1991 őszén. Alex Fergusonnak fel kellett forgatnia a keretét, ugyanis az UEFA még 1987/88-as idényben úgy döntött, négyre limitálja az európai kupameccseken a külföldiek számát egy csapatban. Külön hangsúlyozta, az Egyesült Királyság tagállamai önálló országnak tekintendők. S bár a döntés pillanatában a már a klubnál játszó játékosok "hazaiaknak" számítottak, a sok új játékos szerződtetése megnehezítette Ferguson helyzetét. Az őszi két fordulót igazán könnyen vette a csapat: a PMSC-t (2-0, 1-0) és a walesi Wrexhamet (3-0, 2-0) is kettős győzelemmel ejtette ki. Ám a tavaszi negyeddöntőben – bár Brian McClair már az első percben gólt lőtt -, nem tudta legyőzni a Montpelliert az Old Traffordon. Ferguson nem esett kétségbe, sőt nyugtatta híveit: "Idegenben jobban játszunk, akkor nem védekezik azért minden külföldi csapat tíz emberrel ellenünk!" Igaza lett! Két védője, Clayton Blackmore és Steve Bruce góljával kiejtette a csapat a franciákat. A walesi volt a meccs hőse: elsőként harmincméteres lövéssel győzte le a kapust, a másodiknál meg ő harcolta ki a 11-est, amelyet aztán Steve Bruce gólra váltott. Az elődöntőben kétségtelenül szerencséje volt a vörös ördögöknek: A Barcelona, a Juventus és a Legia kínálatából a lengyel kupagyőztest kapták. A varsóiak már a mérkőzés elején kapituláltak: az eltiltott Szczesny kapus és a sérült Budka és Kubicki nélkül esélyük sem volt. Cízo ugyan ráijesztett az angolokra a góljával, de McClair egy perccel később egyenlített, majd a második félidőben Hughes és Bruce fölényessé tette a győzelmet. Az Old Traffordon még az is belefért, hogy Sharp gólja után tartalékra tegye magát a gárda, és még Kowalczyk egyenlítő gólja sem borzolta nagyon a kedélyeket. A döntő helyszíne Rotterdam volt. A holland szervezők boldogan fogadták, hogy a másik ágon a Barcelona kiejtette a Juventust (3-1, 0-1), nem lelkesedtek volna ugyanis egy angol-olasz döntőért. Túl közeli volt még a Heysel-dráma emléke. A katalánok árat fizettek a döntőért: a kiállítása miatt eltiltott Amor, a második sárgát begyűjtő Zubizarreta és a Zaragoza elleni – tulajdonképpen tét nélküli - mérkőzésen megsérült Sztoicskov hiányzott a soraikból. Alex Ferguson ezzel szemben a legerősebb tizenegyével vehette fel a küzdelmet. Fergienek csak az okozott gondot, hogy kit száműzzön a cserepadra. Bryan Robsonnak, és a legújabb csodagyereknek Lee Sharpenak a helye nem volt kétséges. Maradt Ince, Niel Webb és Mike Phelan. Ferguson a következő 11-et válaszotta: Sealey – Irwin, Bruce, Pallister, Blackmore – Ince, Phelanm Robson, Sharpe – Hughes, McClair. Különösen Sparky, azaz Mark Hughes készült nagy izgalommal a döntőre, szerette volna megmutatni a barcelonaiaknak, hogy túl könnyen lemondtak róla. Ám az első félidő rossz játékot hozott, nem akadtak helyzetek. A másodikra már több jutott. Robson remek labdákat osztogatott. Hasonló szituációból szerzett vezetést a csapat: a 68. percben "Robbo" szabadrúgása után Bruce lefejelte Alesanco elől a labdát, amit a későn eszmélő Busquetsetet megelőző Hughes a kapuba küldött. Hét perccel később megint az ő nyakába ugrált a csapat. Robson újabb nagyszerű labdájával kilépett a védők közül, elhúzta a kapus mellet, de úgy tűnt, hogy nagyon kisodródott, ennek ellenére berúgta a kapu közepébe a labdát. Ám a Barca nem adta fel. Öt perccel később Ronald Koeman szabadrúgásával legyőzte a kissé bizonytalan Sealeyt, s ettől a katalánok vérszemet kaptak. Maradt még öt percük az egyenlítésre. Nekidurálták magukat, és ettől jó lett a meccs. Több izgalom történt, mint az első 85 percben együttvéve. Előbb a csereként beállt Pinilla talált az angolok kapujába, szerencsére lesről. Aztán Hughes lódult meg újra, de Nando lebirkózta. A sorozatban már négyszer kaptak az ellenfelek piros lapot, ebből háromszor Mark Hughesról, akit egyszerűen nem lehetett tartani! Ám az utolsó percben Bruce elkövette első hibáját, ami után Laudrup máris gólhelyzetbe karült. A szupertechnikás dán azonban gyengén lőtt, és a gólvonalon álló Blackmore kirúgta a labdát a mezőnybe. Kupagyőztes lett, története után immár másodszor a Manchester United! Ünnepelt a csapat, s ünnepelt Alex Ferguson is. Fergie beállította az ellenfél edzőjének, Johan Cruyffnak a csúcsát: a hollandhoz (Ajax, Barcelona) hasonlóan immár ő is két csapattal nyerte meg a KEK-et, az Aberdeen után a MU-val is célba ért. A következő szezonban megnyert még egy serleget: a belgrádi Cvena Zvezda ellen, az európai Szuperkupát. A vörös ördögöknek szerencséjük volt: a kupa sorsa két mérkőzésen dőlt el, az Old Traffordon. Ferguson némileg felfrissítette magát az új idényre. Érkezett Schmeichel személyében egy világklasszis kapus, érkezett a litván-orosz Kancselszkisz, valamint az "új George Besnek" kikiáltott walesi csodagyerek, Ryan Giggs. Ennek ellenére meglehetősen közepes játékkal, McClair góljával nyert csak a csapat. Érdekesség, hogy éppúgy a 68. percben esett a gól, mint a Barcelona ellen. Hazai fronton Ferguson erősen a bajnokságra koncentrált. Éppen huszonöt éve nyert utoljára a csapat, mindenki nagyon vágyott már rá. Váratlan vetélytárs akadt: a hagyományos vetélytársak közül az Arsenal kicsit, a Liverpool nagyon gyengélkedett – Howard Wilkinson Leedse viszont feltámadt. A két United meccsel a szezon nagy részében az első helyért, sokan a Manchestert tartották esélyesebbnek, mert a szezon közepén háromszor is volt az Elland Roadon, de egyszer sem kapott ki. Mégis a Leeds ért célba, mert Wilkinson megtalálta a csodafegyvert. A tréner vállalta a kockázatot, s leszerződtetett egy francia játékost, egy bajkeverőt. Bizonyos Eric Cantonát! Cantóval kiegészülve Lee Chapman tovább termelte a gólokat. A Manchester United megint lemaradt az elsőségről. Ferguson azt mondta, legközelebb övék lesz az elsőség. Esküszik rá. Erre a következő szezonban három mérkőzés után egy ponttal állt a csapat. Érett benne a gondolat: hiányzik egy gólerős biztos lábú csatár, aki ért a befejezéshez és az előkészítéshez egyaránt. Aki mondjuk olyan nyerőember, mint Eric Cantona. Ezután meg is vették Cantonát, s a csapat szekere elindult. Peter Schmeichel szeptember és december eleje között mindössze hat gólt kapott. Az 1967-es bajnoki cím elnyerése óta sokszor előfordult, hogy a Pazar kezdés után összecsuklott a gárda a hajrára, de most nem. Az utolsó 16 fordulóban csak egy csapat, az Oldham tudta megverni a Unitedet, ráadásul a csapat az utolsó hét mérkőzését zsinórban megnyerte. Így fölényesen tíz ponttal nyerte meg a bajnokságot a gárda az Aston Villa előtt. A dátum 1993. május 3., aznap a Blackburn elleni győzelemmel tette behozhatatlanná a MU előnyét. Megtört az átok, Anglia legnépszerűbb csapata huszonhat év után ismét bajnok lett. A szezonértékelők szerint egyértelműen Eric Cantona leigazolása adta a szükséges pluszt a csapat játékába. Ám közel sem volt egyszemélyes vállalkozás a MU sikere: Ryan Giggs óriási formában futballozott szinte az egész idényen keresztül, nagy szolgálatot tett Paul Ince robotolása is. Mark Hughes termelte a gólokat, Schmeichel, Steve Bruce, és Gary Pallister köré épített védelem 42 mérkőzésen mindössze 31 gólt kapott. Egy évvel később már nehezebb feladat várt a csapatra. Megvédeni a bajnoki címet. Korábban mindössze egyszer sikerült, 1957-ben Busby fiainak. A vörös ördögök egyetlen pillanatig sem hagytak kétséget afelől, melyik Anglia legjobb csapata. Szenzációsan kezdték az idényt, első 17 ligameccsükből 14-et megnyertek és csak egyszer kaptak ki. Mindez azt jelentette, hogy november végére már 14 ponttal vezetett a csapat. Egyetlen vereségét a Chelsea mérte rá a Unitedre, érdekes, hogy a kékek az Old Traffordon is nyerni tudtak. Mindkét meccs 1-0-ra végződött, mindkétszer Gavin Peacock lőtte a győztes gólt. Ezen kívül még kétszer kapitulált a gárda: az elsőszámú vetélytárs Blackburn, valamint a pokróc-durva Wimbledon ellen. Márciusban Eric Cantona ötmeccses eltiltást kapott, mert egy héten belül kétszer is kiállították, először a Swindon, majd az Arsenal ellen. Nélküle kapott ki a csapat a Roverstől húsvét hétfőn, s kilenc nappal később a két csapat már azonos ponttal állt. Ám április 23-án Cantona visszatért, s vele megtáltosodott a United. A következő négy meccsét megnyerte a csapat, úgy hogy közben csak egy gólt kapott. Miután a Blackburn összecsuklott – öt pont az utolsó öt meccsen -, a Manchester United nyolcpontos előnnyel lett újra bajnok. Az FA-kupában a Sheffield, a Norwich, a Wimbledon, majd a Charlton Athletic és az Oldham sem tudta megállítani a manchesterieket. A döntőben az a csapat várt rá, amely idén már kétszer megverte őket. A Chelsea. Ám ezúttal nem volt pardon. Egy órán át jól tartották magukat a londoniak, de utána szűk tíz perc alatt három gólt is kaptak. A két gólt szerző Cantona, és Mark Hughes gólja megmutatta ki az úr a háznál. A Wembley lelátóin már eufórikus hangulatban voltak a szurkolók, közben McClair is meg lőtte a maga gólját. A Manchester United története során először duplázott. Sőt majdnem triplázott is, de a Ligakupadöntőben Cantona nélkül 3-1-re kikaptak az Aston Villától. A következő évben megint ugyanaz a két gárda vetélkedett a bajnoki címért: Manchester és Blackburn. A United kétszer is legyőzte a Roverts, az Ewood Parkban (4-2) és az Old Traffordon (1-0) is. Aztán a Crystal Palace ellen Cantona kung-fu rúgással támadt egy nézőre, amiért a szövetség több mint fél évre eltiltotta. Sokak szerint ezért bukta el a Manchester United sorozatban a 3. címét. A trófea az utolsó fordulóban dőlt el, amikor a Rovers a Liverpoolhoz, míg a MU a West Hamhez látogatott. A Rovers két pontos előnnyel érkezett, viszont az ellenfélnek sokkal jobb volt a gólkülönbsége. A MU-nak mindenképpen nyernie kellett, de hiába lőtt Brian McClair gólt 1-1 lett a vége. Így Kenny Dalgisht már az sem érdekelte, hogy az utolsó percekben kikapott csapata a Pooltól. A MU nem csak "veszített", esélyesként elbukta az FA-kupa elődöntőt is az Everton (1-0) ellen. Hat nappal azelőtt még a hívek arról álmodtak, hogy a vörös ördögök fognak egymás utáni évben duplázni, ami természetesen senkinek sem sikerült eddig. 1989 óta nem nyert semmit a MU. A következő évben aztán a csapat hamar elbúcsúzott Európától. Nem vetett éppen jó fényt Anglia uralkodó együttesére, hogy a tavaszt sem érték meg. Ezúttal a Rotor Volgográd jelentett végállomást. Az sem segített, hogy az Old Traffordon Schmeichel is előrejött a végén, és gólt szerzett. Idegenben szerzett kevesebb góllal kiestek. A ligakupa is sikertelen volt, mert a harmadosztályú (!) York City búcsúztatta őket. Ezt leszámítva fény, pompa, ünneplés volt az 1995/96-os idény. A nyáron Ferguson sok kritikát kapott a szurkolóktól, hogy saját nevelésű fiatalokkal akarja pótolni az eltávozott Hughest, Kancselszkisz, Ince triót. Amikor az első fordulóban 3-1-re kikapott a csapat a hangok felerősödtek, de ezután a Beckham, Butt, Scholes, és Neville fivérek egyre jobban játszottak, s a csapat novemberig nem is kapott ki. Október elején visszatért Cantona is, s vele ismét szinte megállíthatatlan lett a csapat. Két nappal karácsony előtt legyőzték a listavezető Newcastlet 2-0-ra, de még mindig kilenc ponttal vezettek. Egy játékos menthette meg a MU-t: Eric Cantona. Ő indította meg a nagy menetelést a St. James' Parkban, amikor a góljával idegenben verték a szarkákat. Ezt a meccset is beleértve hat meccsen hat gól szerzett, mindegyiken egyet. Az United 16 pontot szerzett ebben a szakaszban, és Cantona csak egy meccsen nem talált a kapuba. Az utolsó forduló előtt két pont volt a vörös ördögök előnye Kevin Keegan legénysége előtt ráadásul sokkal jobb volt a gólkülönbsége is. Világos volt a képlet: ha a MU nem kap ki, akkor bajnok. Nem kapott ki, sőt! 3-0-ra verték idegenben a Middlesbrough gárdáját. S végül négy pontos előnnyel zárt a csapat. Hat nappal ezután jött az FA-kupa döntője. A 85. percben Cantona döntötte el ezt is. A MU duplázott, ráadásul Eric Cantona szerződtetése óta már a harmadik bajnoki címét ünnepelte a klub. Természetesen ő lett az év játékosa, George Best 1968-as győzelme óta, most ért el először MU játékos Európa csúcsára azzal, hogy ő is megkapta a France Football aranylabdáját. A következő idényben, 1996/97-ben is bajnok lett a gárda, újra a Newcastle Uniteddel csatázva. A vetélytárs erősödött, hiszen Kevin Keagan hívására Alan Shearer a Newcastlet választotta a Manchester United helyett. Az Európa bajnokság gólkirályáért egy vagyont ígért mindkét klub, a szarkák végül 15 millió fontért szerződtették. Annak ellenére, hogy a konkurencia erősödött, és a MU sem volt olyan jó, simábban nyerte a bajnokságot, mint azelőtt. Ferguson meghalva a kor szavát, öt játékost igazolt nyáron. Közülük a két sztárjelölt, Jordi Cruyff és Karel Poborsky csalódást keltett, míg Ronny Johnsen, de főleg Ole Gunnar Solskjaer beváltotta a reményeket. Úgy feltalálta magát mint hal a vízben. Első szezonjában házi gólkirály lett. Rajta kívül a csapat fiataljai, Scholes, Butt, Neville fivérek, Beckham vitték a prímet, Cantona haloványabb volt. Egy héttel a bajnoki cím megnyerése után bejelentette visszavonulását, mindenki általános megdöbbenésére. Öt év alatt négy bajnoki címet nyert, mégsem vonulhatott vissza elégedetten. Legnagyobb bánatára nem tudta nemzetközi sikerre vezetni a vörös ördögöket. Tulajdonképpen utolsó szezonjában járt hozzá a legközelebb. A MU bejutott a BL elődöntőjébe. "Vörös Eric" nagy űrt hagyott maga után. Ennek ellenére a Manchester megnyerhette volna a következő bajnokságot is története során harmadszor. A bukmékerek olyan biztosak voltak a befutására, hogy le is vették az oddslistákról. Tévedtek. Merthogy végül nemhogy nem tripláztak, semmit sem nyertek. A kupasorozatokban nála gyengébb csapatok ellen estek ki (FA-kupa: Barnsley, BL: Monaco), a bajnokságban pedig óriási volt a csata az Arsenal és a Manchester között. Az ágyúsok igaz, hogy csak egy ponttal nyertek, de már két fordulóval előtte bajnokok lettek, és elszórakozták a végét. Ferguson csapatának nem jutott semmi, 1995 után másodszor maradtak üres kézzel. A szurkolóknak egyből leesett, hogy Cantona volt a siker igazi záloga, mert visszavonulása utáni évben semmit sem nyertek. A menedzser azonban továbblépett. Rájött arra, hogy kerül, amibe kerül, egy gólerős középcsatárra feltétlenül szükség van az új szezonban.